Április 8.

Lamphun, Wiang Kum Kam, vacsi

Ma igen nehezen indultunk el a tervezett kirándulásra mert már 10 órakor 37 fokon állt a hőmérő higanyszála. A tikkasztó hőséget a forró szellő – már amikor volt – koronázta meg.

Indulásunk déli 12 órára esett a nap legmelegebb időszakára…

Chiang Maiból hatalmas fákkal szegélyezett félórás út (106) vezet az egykori Haripunchai Királyság fővárosába, egy újabb nagy múltú területre, Lamphunba. Lamphunt 660-ban Chamadevi királynő alapította. A város egészen 1281-ig a birodalom fővárosaként működött, ekkor azonban az egész birodalom a Lanna-dinasztia uralkodójának, Mengarai királynak a kezébe került. A főbb látnivalók mellett elhaladtunk, valóban impozáns látványt nyújtottak a VIII. és X. században épült chedik (pagodák), de bemenni képtelenek voltunk. Már a megállás gondolata is hőgutával fenyegetett, a motoron még csak-csak mozgott a levegő, de amint megálltunk olyan érzésünk lett amilyen a pokol kapujában lehet…égető forróság borult az emberre.

Fényképek nélkül mégsem indulhattunk vissza így kiszúrtunk magunknak két pagodát is (képek fent) ahol megálltunk fotózni. Én kókadoztam, Bence kezében olvadt a fényképező…
Ahol csak megálltunk literszámra vettük a hideg vizet és hol ittuk, hol locsoltuk magunkra.

Visszaindultunk Chiang Mai felé, de hátra volt még az „Elveszett Város” azaz a Wiang Kum Kam felfedezése! Erről a helyről nem ír az útikönyv, de az interneten néhány láttunk néhány igazán elragadó képet az itt fellelhető réges-régi pagodáról. A régi várost 1986-ban régészek tárták fel. A város sok száz évvel ezelőtt teljesen eltűnt a föld színéről a Ping folyó áradásinak köszönhetően.
Az élesen figyelő utazó talán meglátja az egyik fa törzsére szögezett táblát, mely mutatja az irányt a Wiang Kum Kam felé. Az első tábla után hiába vártuk a további iránymutatást, semmi sem jelezte, hogy a kanyargós és szerte ágazó kis utcák melyikét válasszuk a helyes irányhoz. Ezért további utunk a következő képen zajlott a városig: motor lelassít, árus néninek hangos „Sawatdee kaa / jó napot!” köszönés majd kérdő hangsúllyal rákiabáltunk az asszonyságra, hogy: „Wiang Kum Kam ???” és megkaptuk a helyes irányt. Majdnem… Két próbálkozás rossz irányba és háromszori „lassítás – köszönés – kérdezés” után megtaláltuk a várost azaz a pagodát (kép fent).
Valóban nagyon - nagyon szép látványt nyújtott az épület, de a város elnevezés egy kicsit erős egy szál pagodára J Bemenni sajnos nem lehetett, de a látvány kívülről is csodálatos volt. Talán találtunk volna még régi város részleteket, ha a környéket jobban bejárjuk, de sem eltévedni sem gutaütést kapni, de leginkább egyszerre a kettőt nem akartunk, így elindultunk vissza a szállodába hűsölni. Az utolsó métereken úgy döntöttünk, hogy jól megmasszíroztatjuk magunkat hiszen nagyon ránk fér. Bencének a feje fájt reggel óta, nekem meg iszonyat izomlázam van – tudnám mitől?? – így 1 óra kellemes hűsölés és élvezet következett.

Kisebb pihenés után irány az éjszakai bazár – 3 perc a szállodától – vacsorával egybekötve!
Isteni kagylót, tésztát és csípős hús salátát ettünk, sétálgattunk és jól bevásároltunk a piacon. Ez pontosan 200,- THB-t jelent amiért vettünk egy irtó kényelmes amolyan helyi jelleggel bíró nadrágot és egy hasonló paraméterekkel rendelkező inget.